November 22. Lassan egy hete már, hogy ilyen hideg van. Nemrég kapcsoltam csak be a gázkonvektort, szeretem az égett por illatát. Lefőzök egy teát, de bele se kóstolok, helyette felöltözök és elmegyek otthonról. Pár percet kell csak sétálnom, és már bent is vagyok a város szívében. 
Már felhúzták az adventi bódékat, forralt bor illat van, megkívánom, veszek egyet. Pocsék borból van, még a sok szegfű sem segít rajta. Szédelgek a borral a kezemben, örülök, hogy megvettem és van mit fognom, olyan, mintha közétek tartoznék.
Ácsorgok a tér szélén, átfagytam, indulnom kéne, de a lábaim nem mozdulnak. Még egy kicsit várj. A sorok között meglátok egy ismerős sapkát, neon zöld felirattal. Óh. Oda kéne mennem, de helyette zavartan a táskámban matatok és a telefonom keresem, hogy megnézzem mennyi az idő, pedig rajtam van a saját születésnapi ajándékom, egy Yves Saint Laurent óra. Óvatosan felnézek, már nem látom azt a sapkát. Hazasietek. Kabátban állok és nézem magam a tükörben. Egyre rosszabb az érzés, ami még a téren elfogott. Csak állok és egy nagy rakás szar néz vissza rám. Csöngettek. Egy jó ideje már, hogy csak így állok a tükör előtt, nehéz elindulnom az ajtó felé.

Kinyitom..elsőként a neon zöld feliratot veszem észre, aztán szépen lassan az arcod, a piros orrod, a szőrös kapucnis kabátod, a szétrúgott Vans-ed, amiről még a legnagyobb mínuszokban se mondanál le.
-Szia, remélem nem zavarok, csak láttalak a téren és gondolt..
Nem hagyom, hogy végigmondd, a nyakadba ugrok és zokogni kezdek. Nagyon hiányoztál már. Nagyon.