A hirtelen kerekedett vihar kicsapta az ablakot, a huzat szinte beszívta a függönyöket a szobámba. A hullámzó vászon lesodorta az asztalról a gondosan sorba rendezett megszámozott jegyzeteimet. Egy hanyag mozdulattal becsaptam az ablakot, átléptem a földön heverő papírokon, az ágyra vetettem magam, és bámultam tovább a plafont. 
Szakad a hó, kinn ácsorgok a bejáratnál. Egy jó félórája vége van a koncerteknek, már csak a franciák, a pultosok, meg mi lődörgünk ott. Míg a fiúk bepakolnak, dobunk egy utolsó ‘hi guys, thanks for the great show’-t és hasonlókat aztán kimegyünk a parkolóba. A cuccok a következőek: 2 erősítő, 2 gitár, pergő és cinek meg táskáink, na és persze a 4 ember. A kocsi viszont egy matt fekete Volkswagen bogár. Nem tudom hogyan, de minden és mindenki befér, bár a mellkasomat egy nehéz láda szorítja az üléshez.
Minden egyes bukkanónál beverjük a fejünket, ráadásul a nagy hó miatt alig tudunk elindulni. Annyit nevetünk, hogy már nem csak a mellkasom, hanem a hasam is fáj. Kihalt a város, szinte az út közepén megyünk, hétköznap éjjel nem sok autó jár erre. Ahogy haladunk kifelé, ritkulnak a villanyoszlopok, ritkább a hóról visszacsillanó sárga fény. A többiek elcsendesednek, én is elpilledek.. csak képekre emlékszem: egy tolató taxis, aki nekimegy egy beton virágtartónak, a Club2Pub neonfényei, integetés, sok piros lámpa..
- Megérkeztünk!
Mintha csak az előbb indultunk volna.
Aaa, nem akarok kiszállni, úgy szeretek a Lemmyben utazni.
Azt hiszem az az este volt az utolsó és egyben a legrosszabb is. Csak feküdtem az ágyon és remegtem, míg sírni se tudtam. Újra és újra felidéztem magamban azokat a szavakat. Azt hittem nem fogok aznap aludni, émelygett a gyomrom, próbáltam öklendezni, hátha.
Magam sem tudom hogyan, de megnyugodtam. Örülök, hogy nem mondtam el, bár sosem késő. Nem akarom megbolygatni a hangyabolyt, eső előtt úgyis elkezdenek maguktól zúgolódni..
November 22. Lassan egy hete már, hogy ilyen hideg van. Nemrég kapcsoltam csak be a gázkonvektort, szeretem az égett por illatát. Lefőzök egy teát, de bele se kóstolok, helyette felöltözök és elmegyek otthonról. Pár percet kell csak sétálnom, és már bent is vagyok a város szívében.
Már felhúzták az adventi bódékat, forralt bor illat van, megkívánom, veszek egyet. Pocsék borból van, még a sok szegfű sem segít rajta. Szédelgek a borral a kezemben, örülök, hogy megvettem és van mit fognom, olyan, mintha közétek tartoznék.
Ácsorgok a tér szélén, átfagytam, indulnom kéne, de a lábaim nem mozdulnak. Még egy kicsit várj. A sorok között meglátok egy ismerős sapkát, neon zöld felirattal. Óh. Oda kéne mennem, de helyette zavartan a táskámban matatok és a telefonom keresem, hogy megnézzem mennyi az idő, pedig rajtam van a saját születésnapi ajándékom, egy Yves Saint Laurent óra. Óvatosan felnézek, már nem látom azt a sapkát. Hazasietek. Kabátban állok és nézem magam a tükörben. Egyre rosszabb az érzés, ami még a téren elfogott. Csak állok és egy nagy rakás szar néz vissza rám. Csöngettek. Egy jó ideje már, hogy csak így állok a tükör előtt, nehéz elindulnom az ajtó felé.
Kinyitom..elsőként a neon zöld feliratot veszem észre, aztán szépen lassan az arcod, a piros orrod, a szőrös kapucnis kabátod, a szétrúgott Vans-ed, amiről még a legnagyobb mínuszokban se mondanál le.
-Szia, remélem nem zavarok, csak láttalak a téren és gondolt..
Nem hagyom, hogy végigmondd, a nyakadba ugrok és zokogni kezdek. Nagyon hiányoztál már. Nagyon.
- Mit hozhatok?
- Én egy karamellás jegeskávét kérek.
- Nekem egy mentás kókusz limonádé lesz.
- Azonnal hozom.
A pincérnőnek szép alakja van, pedig már az 50-hez közeledik. Nem csak én fordulok utána. Komótosan tipeg vissza a pult mögé, tisztában van vele, hogy mindenki az ő fenekét pásztázza. “Melegrekordok napja, Pécs már hajnalban csúcsott döntött…” Még a rádióban is csak az időjárásról tudnak beszélni, elterelem a figyelmem.
A tizenhét emeletes árnyékában vagyunk, egy kis kávézó teraszán. Sosem tudom, mi ennek a térnek a neve, pedig már vagy ezerszer ráakartam keresni, mert..itt csókoltál meg először. Vajon véletlenül hívtál ide, vagy ez valami titkos meglepetés? Unottan kopogtatod az itallapot az ujjaddal, nem látom a szemed a napszemüveg miatt.
- A Yankees-ben már nem volt üres asztal, remélem nem baj, hogy idejöttünk.
Nem szólok, csak hümmögök, szerencsére engem is takar a napszemüvegem. Már leszarom, hogy mi ennek a térnek a neve..
Vihar előtt a legjobbak a fényviszonyok..
Fél órája a villámlás-dörgés közti másodperceket számolom. Három másodperc 1 km, mert a hang terjedési sebessége ~300 m/s. Olyan 5 kilométerre villámlott az előbb, de már itt is ömlik az eső, nem is látok ki az ablakon, annyira sűrű az esőköpeny. Felmennék most a három zászlóhoz. Kíváncsi vagyok látszik-e valami ilyenkor a városból.Az itunesból már sokadszorra szól ez a régi Sylver szám. ’I‘d love to turn the tide’.
Valami hirtelen és idióta felindulásból felhúzom a kardigánom és az Era-m. Kulcs, ipod, telefon, bérlet, esernyő megvan. Lerohanok a lépcsőházba, kilépek az ajtón. Az esernyő a lehető legszarabb ötlet volt, be is préselem a postaládámba. Esernyő nélkül, rövid gatyában, vászon cipőben, kábé az év legnagyobb esőjében nekiindulok Égervölgynek. Próbálom elhitetni magammal, hogy kemény vagyok,de a hideg esőcseppek már a cicim közt csúsznak le. Igazából még nem vagyok olyan messze a háztól vissza is futhatnék…de pont jön egy busz. Rajtam kívűl mindenkinél van esőkabát, vagy nem kínai esernyő. Mire uránba érek, már csak dörög, meg fúj, meg villámlik, nagyon szép mély szürke az ég. Ezt hívják zivatarnak?
Uránvégen nincs váróterem, kint fagyoskodok a csatlakozásra. Egyszer csak lefékez mellettem egy fekete Volvo.
-Andriiis?!
A véletlenek összeértek: épp felém indultál, én te feléd. Próbálok úgy ülni a kocsiban, hogy a lehető legkevesebb részen vizezzem össze a szép tört-fehér bőr ülést. Még percekig csak ámuldozok, hogy micsoda szerencse, hogy összefutottunk. Beugrunk a legközelebbi Kik-be. Kapok egy száraz felsőt, egy meleg gyapjú pulcsit, egy üveg zöld Liptont, meg egy macskás toll készletet,ami le volt akciózva és “Kihagyhatatlan ajánlat” volt. És tényleg az.
-Nem megyünk fel három zászlóhoz? Kíváncsi vagyok, milyen a város ilyenkor.
Monotonon gördülünk fel a szerpentinen. Kikelet, állatkert, camping, és a jó öreg kihalt tüdő szanatórium, ami még napsütésben is félelmetes, nemhogy ilyenkor. Kezd tisztulni az ég, mire leparkolsz, szinte a szél is eláll. Leülünk a szocialista realizmus berlini beton falára. Tökéletes idő van. Mintha még a levegő is tisztább lenne idefent. Bebújok a pulcsim gallérjába és lefényképezek minden apró részletet. Az illatokat, a fényeket, a hűvös szellőt. Alig egy órát voltunk itt és már be is sötétedett. Feltápászkodok, visszaszállunk a kocsiba és elmegyünk abba a belvárosi indiai étterembe. Pakorát eszem, desszertnek karandzsit. Utóbbi kicsit túl olajos volt.
Már az ágyban vagyunk és a hideg béka lábaim a tied köré vannak csavarodva. Ha nagyon koncentrálok még érzem azt az illatot… Az illatot.
Sans toi, les émotions d’aujourd’hui ne seraient que la peau morte des émotions d’autrefois.
<3
Egy középkategóriás panzióban van a szállásunk, a belvárostól 3 kilométerre. A jóöreg 80’as évekből fennmaradt faburkolatos mennyezet és kopott piros műbőr fotelek a halban. A portán egy nyári munkás diáklány dolgozik, aki minden egyes alkalommal elvörösödik mikor valami külföldi kérdez tőle. Most is. Gondoltam kisegítem, de szórakoztató, ahogy kalimpál a kezeivel. Összemosolygunk, aztán továbbcsoszogunk a csigalépcsőn. Még hallom a magas német kétségbeesett szavait ‘Breakfast! When??’.
Első emelet, 13-as ajtó. A szobakulcsok végén egy hatalmas fagolyó, amibe a szobaszám van faragva. A kulcstartó mérete még véletlenül sem akkora, hogy beférjen egy zsebbe, ráadásul fura szaga is van..
Belépünk a kis előtérbe, amiből a fürdő és a szoba nyílik. Levágom a táskám a földre és elfoglalom a fürdőt. Állítólag este 9 után nincs meleg víz… el sem hiszem, hogy ezt a helyet választottuk.. igaz, egy estére megfelel. Gyorsan levetkőzök és már vörös is a dekoltázsom a hirtelen rázúduló forró víztől. Megnyugtat, hogy az otthoni rózsás tusfürdőm illatát érzem magam körül. Kilépek a zuhanyból, kiveszem a kontaktlencsém, fogat mosok. Magam köré tekerem a törülközőt és kilesek az ajtón: az ágyon fekszel, gépezel, már le is vetkőztél. Az ördögi tervem már meg is született.
Halkan, lábujjhegyen mögéd osonok. Nem veszel észre. Mikor elérem a megfelelő távolságot, vizesen meztelenül rád ugrok.. sikítás, vihogás, úgy vergődünk, mint halak, a laptop kis híján leesik, az üres bögre viszont nem éli túl a támadást, két darabra törik. Az akció sikeres volt.
-Bolond láááány….. - nevetsz.
Lehuppanok melléd. A karod a nyakam alá teszed.
- Basszus, szerettem azt a bögrét..
- Én meg téged szeretlek.
Lassan a lábujjaimmal lehúzom rólad a gatyát, közben végig a szemedbe nézek. Finoman megfogod a derekam és……
A szoba másik végéből megszólal a blackberryd: ‘a népszerű magyar teleregény’ jól ismert dallamai..
- Óóóó, ne mááár, hiszen csak az előbb aludtunk el!
És tényleg, reggel 7 van. Hosszúnak tűnik az este, a végére már nem is emlékszem..talán a hasadon feküdtem és félálomban magyaráztam. Már megint nem emlékszünk, hogyan, hányszor, mikor.
Felöltözöl és elugrasz a boltba reggeliért, addig én elkészülök.
Már vissza kellett volna érned. Különben is, ehettünk volna itt is, az árban benne van a svédasztalos reggeli.
Végre megjössz.
- Hoztam neked valamit!
Egy csodaszép régi virágos csésze selyempapírba csomagolva. Az eltört bögrém helyett. Meg sem kérdezem, honnan szerezted. Nagy hálás puszit nyomok az arcodra.
Már a kocsiban vagyunk, fél órája hagytuk el a határt. A lejátszóból Aeroplane, 1929 szól.
